18.rész The End

Búcsú az élettől 

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném... És elmondanám neki azt, hogy... Mit is?... Amit nem lehet elmondani. /Müller Péter/ 

A lelkem a bánatban teljesem elmerült. Eljött az est, és itt vagyok egyedül. Ő már messze jár, én pedig várok a pillanatra mikor tér vissza, de tudom jól, hogy hiába várok, ő már soha többé nem mondja ki nevem, nem nevet vicceimen, nem fogja meg kezem és nem csókolja ajkam. Röhögve mentem tovább, éreztem az emberek tekintetét, éreztem szúró megjegyzéseiket, de nem érdekelt, most nem. Kezembe pezsgős üveg, mi minden egyes lépésem után ürült. Én pedig lassan kezdtem elveszíteni fejem, de tudjátok mi a vicces, az, hogy még így is rá gondolok, az arcára mi még akkor is mosolygott mikor utoljára lehelte ki leheletét. Sosem felejtem el azokat a gyönyörű szempárokat, azokat a gödröcskéket, mik akkor keletkeztek mikor mosolygott. Egy folyó tárul el előttem, oly gyönyörű, oly békés itt, már csak a hangulat lenne oly jó. A híd közepén megállva elmerültem a gyönyörű látványba, hajók cikáztak a vízen, min emberek tomboltak. A távolban pedig szebbnél szebb házak, villák fénye világította be az éj leplét. Elmentél és én itt maradtam a hídon állva hazug mosollyal, könnyben úszó szemekkel. Amikor könnyezek, akkor hangosan sírok és üvöltök. Kezembe lévő üveget magasba emeltem, és kiáltva a földre vágtam, száz darabra tört, mint az én szívem. Hangos üvöltözésbe kezdtem, közben szerelmem nevét kiáltva.
Mikor valahogy sikerült megnyugodtam leültem a hideg földre és kezembe vettem telefonom.
- Jongin...be-beszélhetnénk? A vonalban semmi hang sem jött, csak szuszogás, ami nem más volt mint zokogás. - Tudom, hogy-hogy gyűlölsz, de kérek...most az egyszer segíts, kérek.
"Az istenért ne bőgj már. Legalább te légy erős, én mindent feladtam, mindent. Olyan szánalmasnak érzem magam, hiszen...most éppen két férfi sír egymásnak a telefonban."
- Rohadtul nem vagy vicces, ugye tudod? Hallottam, ahogy egy kis időre felkacag. "Mond, mire kellek én neked?
- Haa, csak...ha bármi rosszat tennék, tégy ellene, hogy mindenki tudja miért tettem. Nem akarok szégyent hozni rá...annyira hiányzik, kérek...tedd meg ezt nekem. Vidd haza hamvait, és szórd szét a tengerbe, mit mindig is látni szeretett volna. " Ha nem ismernélek azt hinném, hogy te most búcsúzol tőlem. De nem igaz. Mond, hogy nem igaz?
- Aigoo, olyan szép ez a hej, de...olyan üres nélküle. "Hol vagy? Ha? Mond meg, hol vagy te örült?" Elmosolyogtam magam, majd telefonomat zsebembe vágtam. Egyedül szerettem volna lenni.

Másnap a tévében, újságokban és az interneten, mindenhol brutális mészárlásról lehetett olvasni. Tegnap este egy idegen férfi lemészárolt két férfit, de nem is akárhogy. Élve nyúzta meg őket, vérükkel pedig a falra írt egy mondatott. Amiben az állt: Vannak emberek kik ok nélkül gyilkolnak, viszont vannak olyanok is kik okkal teszik azt. Mindenhol erről a szövegről beszélnek, közben a rendőrök a gyilkost keresik. Én pedig magamban nevetek és sodrok az árral. A tükörbe bámulva jöttem rá arra, hogy milyen pocsékul is festek. De most egyáltalán nem érdekelt, kifizettem a szobát, majd fejemre csuklyát húztam, nem akartam, hogy bárki felismerjen. Újra a csodálatos híd közepén álltam, élvezve a szél lágy simogatását. Felálltam egy kis vasra, hogy jobban élvezhessem, de ha valaki véletlen meglökne biztos vagyok benne, hogy leesnék.
- Ohh, Sehun...most talán tudunk beszélgetni, lehet nem hallod, de el kell mondanom, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy élhettem, hiszen találkoztam egy gyönyörű nővel, soha sem hittem, hogy egyszer ilyen boldog leszek, miattad találkoztam vele, és miattad vesztettem el. Tényleg ennyire szeretnél élni? Hát megadom neked, de kérlek, akkor ne élj úgy mint eddig, ne bujkálj, szórakozz, hiszen olyan fiatal vagy még, az ember nem tudja meddig élhet. Ezért minden egyes apró dolgot ki kell élvezni ami megadódhat, légy szerelmes, amilyen én vagyok, de ne veszítsd őt szem elől, mert kitudja mit hozz a sors. Búcsúzni jöttem, remélem azért nem fogsz felejteni, mert én örökre emlékezni fogok. Beszédemet telefonom csörgése szakította megint félbe, nem néztem a kijelzőre, de már így is tudtam ki hív.
- Jongin, már vártam a hívásod. " Tudom, hogy te voltál az, igazam van? Miért tetted, miért lett belőled is gyilkos?"
- Már az voltam, nem ők voltak az egyetlen példáim, szóval nem nézted ki belőlem? " Nevetséges vagy, Haneul soha sem szerette volna, hogy miatta gyilkolj. Mellesleg hol vagy?"
- Egy szép helyen, élj boldogan, találj egy gyönyörű nőt kit szerethetsz, ég veled Jongin. Hallottam, hogy szólni szeretett volna, de addigra letettem és vízbe dobtam. Utoljára körbenéztem, mindenki olyan boldog. Felnéztem az égre, majd elmosolyogtam magam és a mélybe ugrottam. Várj rám szerelmem.

The End