17.rész

Búcsú 

Haneul Pov:

Szemünk nemcsak lát, de teremt is. Úgy működik, mint egy vetítőgép, vágyainkat, vétkeinket, rögeszméinket, elfojtott indulatainkat, de szerelmünket s eszményeinket is rávetítjük a külvilágra, s azt hisszük, hogy az olyan is. Mint ahogy én teszem, magam elé vetítem azt ki legjobban hiányzik életemből. Ő maga állt előttem, a nagy mosoly pedig arcára fagyott, nem hagy fel kínzásommal, tudja, nagyon jól tudja mennyire szeretem, ha így mosolyog rám. Meg akarom érinteni, megakarom ölelni, magamhoz akarom láncolni, de oly messze van tőlem, vajon egy idő után megelégszem a képzeletbeli énjével, vagy leszek olyan mohó és magam keresem fel, hogy újra érezzem érintését? Tűnj már el, miért kínzol folyamatosan, miért jelensz meg előttem, miért nem hagysz élni? Hiába parancsolok magamra, mert jól tudom, hogy testem mennyire vágyakozik érintésére. Kezem kinyújtom felé, még ha tudom is, hogy nem valódi, de akkor is érezni szeretném. Ahogy megérinthetném, eltűnik, mintha itt sem lett volna, köddé válik, én pedig tétlenül nézem, ahogy újra és újra magamra hagy.
- Annyira hiányzol. Kezem arcomhoz emeltem, így próbálva elnyomni feljövő zokogásom. Mások bolondnak nevezhetnek, lekiabálhatnak, megszidhatnak, hogy hogy vagyok képes egy ilyen embert szeretni, magam se tudom, de megtörtént, szerelmes vagyok egy nem valódi személyiségbe. De még így is magam mellet szeretném tudni.
- Már megint sírsz? Istenem mit tegyek veled, hogy végre felejts? Jongin felé fordultam, ki mind két karját kinyújtotta felém, akkor pedig végleg kitört belőlem a sírás, karjába zuhantam, majd szorosan átöleltem. Mellkasába fúrtam fejem, és hangosan zokogni kezdtem. - Nyugodtan sírj, ha jobb így neked, akkor felőlem minden nap sírj, én itt vagyok neked.
- O-oppa, sajnálom...na-nagyon jól tudom, mennyire nem szereted a bőgőmasinákat. Válaszként kezét fejemre helyezte, így nyugtatva.
- Igaz, sosem szerettem, ha sír egy lány, mert olyan lehangoló, azt hiszik, hogy ilyenkor a fiú megsajnálja és belé szeret, de tudod...én már rég szeretlek, és nem tudom elviselni, ha másik férfi miatt szenvedsz. De...legalább...ilyenkor...hasznomat tudod venni.

Jongin Pov:

Tudom, szánalmas vagyok, szánalmas, hogy még mindig nem léptem felé, de nem vagyok olyan férfi ki kihasználja egy nő sebzett szívét. Haneul pedig a legrosszabb napjait éli át, én nagyon jól tudom milyen az ha elkel válni attól a nőtől kit a legjobban szeretsz, és milyen az, ha nem viszonozza érzéseidet. Igazából sosem harcoltam egy női szívért sem, így volt akkor is mikor szerelmet vallottam Haneul-nak középiskolába. Nemet mondott én pedig bele törődtem, igaz másnap már nem szóltam hozzá, próbált közeledni felém, de én voltam olyan hülye és ellöktem. De mikor újra találkoztunk a kórházba, a szívem újra repeszteni kezdet. De mikor megtudtam, hogy miért is van bent megpróbáltam barátként közeledni felé, de ahogy újra feltártuk a múltunkat, újra szerelmes lettem belé. Egy lány, ki kétszer elnyerte a szívem.
- Unni, oppa...mit csináltok? A kislány hangjára szétrobbantunk, majd a ruhámat kezdtem el piszkálni zavartságomba.
- Semmit Min Ji, mi volt a suliban?
- Képzeld el, megkérdezte az egyik lány, hogy...hol vannak a szüleim, attól féltem ők is kicsúfolnak, de nem tették...sőt, az egyik lány a nagyszüleivel él. Annyira boldog voltam.
- Persze, nem mindenhol ugyan az a hagyomány. Itt nem számít, hogy kinek milyen a családja, ennyiből is jobb, nemde?
- Unni-unni, kimehetek Jongin oppa-val játszani?
- Ha igent mond, felőlem? A kislány nagy kerek szemekkel meredt rám, én pedig hogyan tudtam volna nemet mondani neki.
- Én benne vagyok, ha unni is jöhet. Mivel válaszként elnevette magát így magunkkal vittük, az út olyan volt számomra mintha a családommal lennék, Haneul a feleség, míg Min Ji a lányunk, egy ilyen családról álmodozok, és még persze sok-sok poronttyal bővítve. Gyerekes álmok, de bárcsak igazak lennének. Ahogy megérkeztünk a játszótérre Min Ji megragadta Haneul kezét és magával hurcolta, én pedig mosolyogva néztem végig, olyan jó őket együtt látni, ilyenkor Haneul felenged és nem gondol arra a szemétre. Gondolkodásomat a telefonom csörgése zavarta meg.
- Egy üzenet...ki ehet ez? Mikor megnyitottam, többször át kellet futnom a szöveget, mert nem akartam felfogni. Mentsd meg, bajban van, csak te tudod megmenteni, úton vagyok, de lehet nem érek oda, kérlek..mentsd meg. Megakarják ölni. Ölni? Kit? Nem igazán értettem, de ahogy felfogtam futni kezdtem Haneul felé, ki kérdően meredt rám. Kiabálni kezdtem, hogy azonnal bújjon el, de nem értette miért mondtam, így nevetve indult meg felém, de akkor a távolban egy férfi lépet ki a fák mögül, és egy pisztolyt tartott kezében, mire észbe kaptam a pisztoly elszólt. Haneul szemeibe könny gyűlt, ajka tátva maradt, arcomra vér tapadt, fehér ruhája pedig vörösbe burkolózót. Ledermedtem, lábam nem mozdult, Haneul pedig földre rogyott, elkiabáltam magam, majd futni kezdtem felé, letérdeltem és kezembe fogtam testét, élt, még élt.
- VALAKI-VALAKI HÍVJA A MENTŐKET!! Kérem...valaki segítsen. Hangosan zokogni kezdtem, de keze mi arcomhoz ért oly hideg volt.
- O...o..oppa, cs-csak utoljára...had-had lássam őt.
- Miért MIÉRT Ő? Miatta sérültél meg...itt fekszel a karjaimba-vérbe áztatva...miért ő jár még most is a fejedbe? MIÉRT?
- Sz...szeretem...nagyon...szeretem őt.

Seung Pov:

Egész úton mit a repülőn töltöttem Haneul járt a fejembe, nem hagyott nyugodni az a tény, hogy veszélyben van. Remélem Jongin-nak sikerül megvédeni, remélem semmi baja, mert ha igen Sehun-nak vége. Ahogy leszálltam a gépről üzenetet kaptam. Mikor elolvastam rohanni kezdtem. Haneul megsérült, és téged akar látni, hol vagy? Ahogy megérkeztem a kórházba nem törődtem a tömkeleggel, mindenkit arrébb löktem, az ajtót pedig feltéptem, a látvány örökre megmarad bennem. Haneul az ágyon feküdt, Jongin pedig mellette ült és fogta kezét, a gépek sípolása törték meg a csendet, Megindultam Haneul felé, de olyan nehezére eset mennem, a lábaim fel akarták magukat adni, de erősnek kell lennem, csak rám van szüksége. Jongin mikor meglátott felugrott és megragadta kabátom, de nem foglalkoztam vele, még így is Haneul arcát figyeltem.
- Miattad..miattad fekszik itt...mikor térsz észhez?
- ENGEDJ EL. Nem látod, hogy így is visszafogom magam, hogy megöljek valakit? Hagy magamra.
- Oké, légy rövid, nem adlak neki át, nem most. Ahogy magunkra maradtunk leültem Haneul mellé, majd kezembe fogtam kezét és csókot leheltem rá. Kinyitotta szemét és elmosolyogta magát.
- Nem hiszem el...megint képzelődőm?
- Nem, itt vagyok...itt vagyok szerelmem...itt vagyok.
- Ha, végre...tudod te...mennyire hiányoztál nekem? Kérlek...hadd érezzelek. Elmosolyogtam magam, majd csókot leheltem ajkaira, arcomat pedig könnyek melegítették fel. - Ne sírj...itt vagy, itt vagy velem. Erősen ragadtam meg kezét, mert féltem, hogy többet nem foghatom.
- Minden az én hibám, nem kellet volna együtt maradnunk, én voltam önző...hagytalak magam mellett, mikor veszélyben voltál.
- Nem, ahogy látod... nem te voltál rám veszély, Seung...én...mindent sajnálok.
- Miért, én nekem kell bocsánatot kérnem, sajnálok mindent amit elkövettem ellened, de...annyira szeretlek, hogy féltem, hogy elhagysz, mint ahogy azt régen is tették, nem bírtam volna elviselni, ha nem vagy velem. Kérlek légy erős, ígérem, megtalálom az elkövetőt és én magam nyúzom meg.
- Nem, nem vagy te gyilkos...te az én...szerelmem vagy.
- Mi? Mond ki még egyszer.
- Sze-szeretlek. Kezét arcom felé nyújtotta, de ahogy megérinthetett volna, keze élettelenül mellé zuhant, szemei pedig becsukódtak. De még utoljára mosolygót.