18.rész The End

Búcsú az élettől 

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném... És elmondanám neki azt, hogy... Mit is?... Amit nem lehet elmondani. /Müller Péter/ 

A lelkem a bánatban teljesem elmerült. Eljött az est, és itt vagyok egyedül. Ő már messze jár, én pedig várok a pillanatra mikor tér vissza, de tudom jól, hogy hiába várok, ő már soha többé nem mondja ki nevem, nem nevet vicceimen, nem fogja meg kezem és nem csókolja ajkam. Röhögve mentem tovább, éreztem az emberek tekintetét, éreztem szúró megjegyzéseiket, de nem érdekelt, most nem. Kezembe pezsgős üveg, mi minden egyes lépésem után ürült. Én pedig lassan kezdtem elveszíteni fejem, de tudjátok mi a vicces, az, hogy még így is rá gondolok, az arcára mi még akkor is mosolygott mikor utoljára lehelte ki leheletét. Sosem felejtem el azokat a gyönyörű szempárokat, azokat a gödröcskéket, mik akkor keletkeztek mikor mosolygott. Egy folyó tárul el előttem, oly gyönyörű, oly békés itt, már csak a hangulat lenne oly jó. A híd közepén megállva elmerültem a gyönyörű látványba, hajók cikáztak a vízen, min emberek tomboltak. A távolban pedig szebbnél szebb házak, villák fénye világította be az éj leplét. Elmentél és én itt maradtam a hídon állva hazug mosollyal, könnyben úszó szemekkel. Amikor könnyezek, akkor hangosan sírok és üvöltök. Kezembe lévő üveget magasba emeltem, és kiáltva a földre vágtam, száz darabra tört, mint az én szívem. Hangos üvöltözésbe kezdtem, közben szerelmem nevét kiáltva.
Mikor valahogy sikerült megnyugodtam leültem a hideg földre és kezembe vettem telefonom.
- Jongin...be-beszélhetnénk? A vonalban semmi hang sem jött, csak szuszogás, ami nem más volt mint zokogás. - Tudom, hogy-hogy gyűlölsz, de kérek...most az egyszer segíts, kérek.
"Az istenért ne bőgj már. Legalább te légy erős, én mindent feladtam, mindent. Olyan szánalmasnak érzem magam, hiszen...most éppen két férfi sír egymásnak a telefonban."
- Rohadtul nem vagy vicces, ugye tudod? Hallottam, ahogy egy kis időre felkacag. "Mond, mire kellek én neked?
- Haa, csak...ha bármi rosszat tennék, tégy ellene, hogy mindenki tudja miért tettem. Nem akarok szégyent hozni rá...annyira hiányzik, kérek...tedd meg ezt nekem. Vidd haza hamvait, és szórd szét a tengerbe, mit mindig is látni szeretett volna. " Ha nem ismernélek azt hinném, hogy te most búcsúzol tőlem. De nem igaz. Mond, hogy nem igaz?
- Aigoo, olyan szép ez a hej, de...olyan üres nélküle. "Hol vagy? Ha? Mond meg, hol vagy te örült?" Elmosolyogtam magam, majd telefonomat zsebembe vágtam. Egyedül szerettem volna lenni.

Másnap a tévében, újságokban és az interneten, mindenhol brutális mészárlásról lehetett olvasni. Tegnap este egy idegen férfi lemészárolt két férfit, de nem is akárhogy. Élve nyúzta meg őket, vérükkel pedig a falra írt egy mondatott. Amiben az állt: Vannak emberek kik ok nélkül gyilkolnak, viszont vannak olyanok is kik okkal teszik azt. Mindenhol erről a szövegről beszélnek, közben a rendőrök a gyilkost keresik. Én pedig magamban nevetek és sodrok az árral. A tükörbe bámulva jöttem rá arra, hogy milyen pocsékul is festek. De most egyáltalán nem érdekelt, kifizettem a szobát, majd fejemre csuklyát húztam, nem akartam, hogy bárki felismerjen. Újra a csodálatos híd közepén álltam, élvezve a szél lágy simogatását. Felálltam egy kis vasra, hogy jobban élvezhessem, de ha valaki véletlen meglökne biztos vagyok benne, hogy leesnék.
- Ohh, Sehun...most talán tudunk beszélgetni, lehet nem hallod, de el kell mondanom, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy élhettem, hiszen találkoztam egy gyönyörű nővel, soha sem hittem, hogy egyszer ilyen boldog leszek, miattad találkoztam vele, és miattad vesztettem el. Tényleg ennyire szeretnél élni? Hát megadom neked, de kérlek, akkor ne élj úgy mint eddig, ne bujkálj, szórakozz, hiszen olyan fiatal vagy még, az ember nem tudja meddig élhet. Ezért minden egyes apró dolgot ki kell élvezni ami megadódhat, légy szerelmes, amilyen én vagyok, de ne veszítsd őt szem elől, mert kitudja mit hozz a sors. Búcsúzni jöttem, remélem azért nem fogsz felejteni, mert én örökre emlékezni fogok. Beszédemet telefonom csörgése szakította megint félbe, nem néztem a kijelzőre, de már így is tudtam ki hív.
- Jongin, már vártam a hívásod. " Tudom, hogy te voltál az, igazam van? Miért tetted, miért lett belőled is gyilkos?"
- Már az voltam, nem ők voltak az egyetlen példáim, szóval nem nézted ki belőlem? " Nevetséges vagy, Haneul soha sem szerette volna, hogy miatta gyilkolj. Mellesleg hol vagy?"
- Egy szép helyen, élj boldogan, találj egy gyönyörű nőt kit szerethetsz, ég veled Jongin. Hallottam, hogy szólni szeretett volna, de addigra letettem és vízbe dobtam. Utoljára körbenéztem, mindenki olyan boldog. Felnéztem az égre, majd elmosolyogtam magam és a mélybe ugrottam. Várj rám szerelmem.

The End

17.rész

Búcsú 

Haneul Pov:

Szemünk nemcsak lát, de teremt is. Úgy működik, mint egy vetítőgép, vágyainkat, vétkeinket, rögeszméinket, elfojtott indulatainkat, de szerelmünket s eszményeinket is rávetítjük a külvilágra, s azt hisszük, hogy az olyan is. Mint ahogy én teszem, magam elé vetítem azt ki legjobban hiányzik életemből. Ő maga állt előttem, a nagy mosoly pedig arcára fagyott, nem hagy fel kínzásommal, tudja, nagyon jól tudja mennyire szeretem, ha így mosolyog rám. Meg akarom érinteni, megakarom ölelni, magamhoz akarom láncolni, de oly messze van tőlem, vajon egy idő után megelégszem a képzeletbeli énjével, vagy leszek olyan mohó és magam keresem fel, hogy újra érezzem érintését? Tűnj már el, miért kínzol folyamatosan, miért jelensz meg előttem, miért nem hagysz élni? Hiába parancsolok magamra, mert jól tudom, hogy testem mennyire vágyakozik érintésére. Kezem kinyújtom felé, még ha tudom is, hogy nem valódi, de akkor is érezni szeretném. Ahogy megérinthetném, eltűnik, mintha itt sem lett volna, köddé válik, én pedig tétlenül nézem, ahogy újra és újra magamra hagy.
- Annyira hiányzol. Kezem arcomhoz emeltem, így próbálva elnyomni feljövő zokogásom. Mások bolondnak nevezhetnek, lekiabálhatnak, megszidhatnak, hogy hogy vagyok képes egy ilyen embert szeretni, magam se tudom, de megtörtént, szerelmes vagyok egy nem valódi személyiségbe. De még így is magam mellet szeretném tudni.
- Már megint sírsz? Istenem mit tegyek veled, hogy végre felejts? Jongin felé fordultam, ki mind két karját kinyújtotta felém, akkor pedig végleg kitört belőlem a sírás, karjába zuhantam, majd szorosan átöleltem. Mellkasába fúrtam fejem, és hangosan zokogni kezdtem. - Nyugodtan sírj, ha jobb így neked, akkor felőlem minden nap sírj, én itt vagyok neked.
- O-oppa, sajnálom...na-nagyon jól tudom, mennyire nem szereted a bőgőmasinákat. Válaszként kezét fejemre helyezte, így nyugtatva.
- Igaz, sosem szerettem, ha sír egy lány, mert olyan lehangoló, azt hiszik, hogy ilyenkor a fiú megsajnálja és belé szeret, de tudod...én már rég szeretlek, és nem tudom elviselni, ha másik férfi miatt szenvedsz. De...legalább...ilyenkor...hasznomat tudod venni.

Jongin Pov:

Tudom, szánalmas vagyok, szánalmas, hogy még mindig nem léptem felé, de nem vagyok olyan férfi ki kihasználja egy nő sebzett szívét. Haneul pedig a legrosszabb napjait éli át, én nagyon jól tudom milyen az ha elkel válni attól a nőtől kit a legjobban szeretsz, és milyen az, ha nem viszonozza érzéseidet. Igazából sosem harcoltam egy női szívért sem, így volt akkor is mikor szerelmet vallottam Haneul-nak középiskolába. Nemet mondott én pedig bele törődtem, igaz másnap már nem szóltam hozzá, próbált közeledni felém, de én voltam olyan hülye és ellöktem. De mikor újra találkoztunk a kórházba, a szívem újra repeszteni kezdet. De mikor megtudtam, hogy miért is van bent megpróbáltam barátként közeledni felé, de ahogy újra feltártuk a múltunkat, újra szerelmes lettem belé. Egy lány, ki kétszer elnyerte a szívem.
- Unni, oppa...mit csináltok? A kislány hangjára szétrobbantunk, majd a ruhámat kezdtem el piszkálni zavartságomba.
- Semmit Min Ji, mi volt a suliban?
- Képzeld el, megkérdezte az egyik lány, hogy...hol vannak a szüleim, attól féltem ők is kicsúfolnak, de nem tették...sőt, az egyik lány a nagyszüleivel él. Annyira boldog voltam.
- Persze, nem mindenhol ugyan az a hagyomány. Itt nem számít, hogy kinek milyen a családja, ennyiből is jobb, nemde?
- Unni-unni, kimehetek Jongin oppa-val játszani?
- Ha igent mond, felőlem? A kislány nagy kerek szemekkel meredt rám, én pedig hogyan tudtam volna nemet mondani neki.
- Én benne vagyok, ha unni is jöhet. Mivel válaszként elnevette magát így magunkkal vittük, az út olyan volt számomra mintha a családommal lennék, Haneul a feleség, míg Min Ji a lányunk, egy ilyen családról álmodozok, és még persze sok-sok poronttyal bővítve. Gyerekes álmok, de bárcsak igazak lennének. Ahogy megérkeztünk a játszótérre Min Ji megragadta Haneul kezét és magával hurcolta, én pedig mosolyogva néztem végig, olyan jó őket együtt látni, ilyenkor Haneul felenged és nem gondol arra a szemétre. Gondolkodásomat a telefonom csörgése zavarta meg.
- Egy üzenet...ki ehet ez? Mikor megnyitottam, többször át kellet futnom a szöveget, mert nem akartam felfogni. Mentsd meg, bajban van, csak te tudod megmenteni, úton vagyok, de lehet nem érek oda, kérlek..mentsd meg. Megakarják ölni. Ölni? Kit? Nem igazán értettem, de ahogy felfogtam futni kezdtem Haneul felé, ki kérdően meredt rám. Kiabálni kezdtem, hogy azonnal bújjon el, de nem értette miért mondtam, így nevetve indult meg felém, de akkor a távolban egy férfi lépet ki a fák mögül, és egy pisztolyt tartott kezében, mire észbe kaptam a pisztoly elszólt. Haneul szemeibe könny gyűlt, ajka tátva maradt, arcomra vér tapadt, fehér ruhája pedig vörösbe burkolózót. Ledermedtem, lábam nem mozdult, Haneul pedig földre rogyott, elkiabáltam magam, majd futni kezdtem felé, letérdeltem és kezembe fogtam testét, élt, még élt.
- VALAKI-VALAKI HÍVJA A MENTŐKET!! Kérem...valaki segítsen. Hangosan zokogni kezdtem, de keze mi arcomhoz ért oly hideg volt.
- O...o..oppa, cs-csak utoljára...had-had lássam őt.
- Miért MIÉRT Ő? Miatta sérültél meg...itt fekszel a karjaimba-vérbe áztatva...miért ő jár még most is a fejedbe? MIÉRT?
- Sz...szeretem...nagyon...szeretem őt.

Seung Pov:

Egész úton mit a repülőn töltöttem Haneul járt a fejembe, nem hagyott nyugodni az a tény, hogy veszélyben van. Remélem Jongin-nak sikerül megvédeni, remélem semmi baja, mert ha igen Sehun-nak vége. Ahogy leszálltam a gépről üzenetet kaptam. Mikor elolvastam rohanni kezdtem. Haneul megsérült, és téged akar látni, hol vagy? Ahogy megérkeztem a kórházba nem törődtem a tömkeleggel, mindenkit arrébb löktem, az ajtót pedig feltéptem, a látvány örökre megmarad bennem. Haneul az ágyon feküdt, Jongin pedig mellette ült és fogta kezét, a gépek sípolása törték meg a csendet, Megindultam Haneul felé, de olyan nehezére eset mennem, a lábaim fel akarták magukat adni, de erősnek kell lennem, csak rám van szüksége. Jongin mikor meglátott felugrott és megragadta kabátom, de nem foglalkoztam vele, még így is Haneul arcát figyeltem.
- Miattad..miattad fekszik itt...mikor térsz észhez?
- ENGEDJ EL. Nem látod, hogy így is visszafogom magam, hogy megöljek valakit? Hagy magamra.
- Oké, légy rövid, nem adlak neki át, nem most. Ahogy magunkra maradtunk leültem Haneul mellé, majd kezembe fogtam kezét és csókot leheltem rá. Kinyitotta szemét és elmosolyogta magát.
- Nem hiszem el...megint képzelődőm?
- Nem, itt vagyok...itt vagyok szerelmem...itt vagyok.
- Ha, végre...tudod te...mennyire hiányoztál nekem? Kérlek...hadd érezzelek. Elmosolyogtam magam, majd csókot leheltem ajkaira, arcomat pedig könnyek melegítették fel. - Ne sírj...itt vagy, itt vagy velem. Erősen ragadtam meg kezét, mert féltem, hogy többet nem foghatom.
- Minden az én hibám, nem kellet volna együtt maradnunk, én voltam önző...hagytalak magam mellett, mikor veszélyben voltál.
- Nem, ahogy látod... nem te voltál rám veszély, Seung...én...mindent sajnálok.
- Miért, én nekem kell bocsánatot kérnem, sajnálok mindent amit elkövettem ellened, de...annyira szeretlek, hogy féltem, hogy elhagysz, mint ahogy azt régen is tették, nem bírtam volna elviselni, ha nem vagy velem. Kérlek légy erős, ígérem, megtalálom az elkövetőt és én magam nyúzom meg.
- Nem, nem vagy te gyilkos...te az én...szerelmem vagy.
- Mi? Mond ki még egyszer.
- Sze-szeretlek. Kezét arcom felé nyújtotta, de ahogy megérinthetett volna, keze élettelenül mellé zuhant, szemei pedig becsukódtak. De még utoljára mosolygót.

16.rész

Parancs 

Seung Pov:

Ahogy kinyitottam szemem, egyből becsuktam a fájdalom miatt, lassan valahogy felkeltem, majd elvonszoltam magam a tükör elé, még hogy nem tudok kiszabadulni. Azt hittem Sehun ennél sokkalta okosabb, építettet egy sötét pincét, de semmire sem ment vele, könnyedén kiszabadultam. Mikor megláttam önarcképemet elsápadtam, fel sem ismerhető az arcom, mintha nem is én lennék. Mind két szemem alatt sötétlila foltok ékeskednek, ajkam feldagadt, ruhám pedig sok helyen elszakadt. Pedig biztos vagyok benne, hogy drága anyagból készülhetett. A látványom láttán csak elmosolyogtam, egyáltalán nem így terveztem az estém, bulizni szerettem volna, és egy vagy több csajjal szerettem volna hazatérni, de e helyett jól péppé vertek, és ami a fontos, hogy hagytam, nem ütöttem vissza, és nem is védekeztem. Hiányzik Haneul, és a gondolat, hogy többé nem láthatom felemészt. Megpróbáltam elmenekülni gondolataim elől, de mind hiába...az alkohol sem segített, ahogy egy másik nő társasága sem. Mindenről ő jut eszembe, és nem tudok mit tenni ellene. Sehun most az egyszer kifogott rajtam, ő az egyedüli ki tudja merre van, hol jár pontosan, ezért sem tudok mit tenni, hiszen meg van kötve a kezem. Ha bármi rosszat teszek mi ártana Sehun-nak, képes lenne ártani Haneul-nak. Hogy lennék képes bármi rosszra, mikor tudom, hogy nincs biztonságban? Földre csúsztam, majd hátamat a hideg falnak nyomtam, térdem felhúztam min karomat pihentettem
Szerelmes szívem érte eped, a világon mindent megadnék neki. Éjjel-nappal arra várok, hogy egyszer vele legyek. Érzem, ahogy a forró könny égeti arcomat, érzem, ahogy lágyan simogat. Érzem, hogy néha itt van velem, de bárcsak örökké fogná a két kezem. Mi történt veled Seung, soha sem adtad fel a reményt, mindig erős voltál, soha sem sírtál, akkor mégis mi a frász bajod van?
- Annyira hiányzik, merre vagy?

Haneul Pov: (három nappal később)

Gyönyörű ország Euróba, és a hazám is, nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogom magam itt érezni. Minden olyan tökéletes, nem akartam újra városba költözni, így egy kisebb kis falut választottam, mi nincs messze a várostól. Itt mindenki olyan kedves, még csak segítséget sem kellett kérnem, maguk jöttek segíteni, és rengeteg étellel ékeskedtek számomra. Min Ji nagyon sok barátot szerzet magának már az első nap, és nagyon jó nézni, ahogy mosolyogva tér haza. Arról nem is beszélve, hogy a szomszédomba a kedves ismerősöm költözött, Jongin személyében. Sokan azt hiszik, egy pár vagyunk, pedig nem így van, még mindig nagyon sokat gondolok Sehunra. Vajon most hogy van, mit csinál, alszik rendesen, eszik rendesen? Ha egyszer beszélhetnék vele, ezeket a kérdéseket tenném fel neki. De vajon most melyikért aggódom is pontosan? Sehun, vagy Seung miatt, még én magam sem tudom, Sehun-nal kevesebb időt töltöttem, mint Seung-al, de Sehun sokkalta kedvesebb egyéniség, mégis Seung mosolyára gondolok folyton.
- Már megint rá gondolsz? Hang felé kaptam fejem, majd elmosolyogtam magam.
- Nem, miért hiszed azt, hogy folyton rá gondolok?
- Magam sem tudom, de kezdek féltékeny lenni, itt vagyok én, Jongin személyesen. Én nem vagyok jó?
- Ohh te, semmit sem változol. Keresnél inkább magadnak valakit. Addig sem kell elviselnem téged.
- Haa, most nagyon megbántottál, bevágom a hp-t, és nem érdekelsz. Jongin összefűzte mellkasa előtt két karját, majd elfordította fejét, és sértődve elindult a konyha felé. Megindultam utána, de ahogy megérintettem volna, hirtelen megfordult, ijedségembe majdnem hátraestem, de erős karja megtartott. Arca túlságosan is közel volt arcomhoz. - Meg akarlak...csókolni. De...tudom jól, hogy még mindig arra a senkiházira gondolsz, várok, mert én tudok várni. Egyenesbe állított, majd magamra hagyott. Néha nem tudok kiigazodni rajta, néha azt érzem komoly érzéseket táplál felém, néha pedig azt hiszem, hogy csak hülyéskedik.

Sehun Pov:

Az az örült, hogyan tudott kiszabadulni, magam sem értem, sokkalta erősebb mint azt hittem, pedig mindent megtettem, hogy bent tartsam, de most már semmi értelme. Az igaz, hogy semmi hülyeséget nem tett, de képes volt magát agyon veretni. Olyan jó érzés így felébredni, mindenem csupa seb, az egész testem sajog. Tényleg ennyire szereti Haneult? Soha sem volt az az engedékeny, ki csak úgy engedi, hogy jól megagyalják.
- Uram.
- Ohh, mond.
- A kisasszony talált magának házat, munkát, és ahogy azt látom nagyon jól érzi magát, nem hinném, hogy ezek után újra kapcsolatba kerülnének.
- Helyes, de...nem lehet nyugtunk míg él, igazam van?
- Parancsol? Magam is meglepődtem tetteimen, de Seung az ki miatt ilyen lettem, félek, reszketek, meg akarok szabadulni tőle, végleg. És csak ez az egy ötletem támadt, hogy végleg megsemlegesítsem. Ahhoz pedig...Haneul-nak meg kell halnia, kedvelem, kedves és őszinte lány, nem is tudom miért gondoltam ilyenekre, de meg kell tennem, a saját érdekembe.
- Öld meg...végleg...szabadulj meg a lánytól.
- De uram, ez gyilkosság, nem elég, hogy ilyen messze küldte, akkor öljem is meg?
- Igen, nem értetted? Öld...meg.
- Igenis uram. Ahogy magamra maradtam a tükör elé álltam, nem is ismerek magamra, mintha szerepet cseréltünk volna Seung-al. Félek visszaemlékezni a múltamra, azért is vagyok képes ilyen dolgokra, hogy megszabaduljak tőle. Vajon Seung, hogy fog reagálni a dolgokra? Áhh a fejem, sikerült három napig bent tartanom, úgy látszik megint szabadulni szeretne, hát hagyom, hiszen nem sokáig fog élni.
- Oho, Sehun maga engedett ki, de miért? Könnyedén adta magát, nem kellet sokat szenvednem.
- Uram, kiadtam a parancsot.
- Milyen parancsot? Megfordultam a komornyik felé, ki persze felismert, mert menekülőre fogta, de és sokkalta gyorsabb volt, így megragadtam ingét és a falnak nyomtam. - Ki vele.
- Sehun úrfi...maga kért meg, hogy...öljük meg a lányt. Lányt, milyen lányról beszél?
- Milyen....lányró...ügye nem? Ügye nem HANEUL? KI VELE...HALLOD? Kezem nyaka köré csavartam, és ahogy tudtam egyre erősebben fogtam, hallottam ahogy levegőért kapkod, de szemem előtt teljes vörös köd szállt, nem tudok gondolkodni. Az utolsó nyögések hagyták el ajkát, majd földre rogyott az élettelen teste. - Ha meg hal mire odaérek, neked is véged, Oh Se Hun.

15.rész

Levél

Haneul Pov:

Mindig van egy pont, ahol az út kettéválik. Abban a hitben váltunk szét, hogy az útjaink egyszer újra összefutnak. Ahogy távolodunk az úton, a másik egyre kisebbnek tűnik. Valójában sohasem mondtunk egymásnak búcsút. Mindig ott marad valami, egy pillanat, ami még visszajöhet. Megérkezhet újra, bekopoghat akár kérdés nélkül. Ugyanis az élet tartogat meglepetéseket. Az, aki még tegnap nem volt az életed része, ma már az, a másik, aki meg rég elveszett, bármikor előkerülhet. Vannak szálak, amikről azt hiszed, már lezárultak, közben meg nem.

Arcomat kezembe temettem, majd ahogy tudtam elkiabáltam magam, tudom jól, hogy mások furcsának tartanak, de most ez a legjobb módja, hogy mindent kiadjak magamból. Mert ha magamban tartom érzem, hogy lassan megfogok örülni. Megállítottam a sofőrt, kedvem támadt sétálni. Egymagam-indultam meg, nem érzékeltem a külvilágot, teljesen magamba fordultam. Az emberek nevetgélve haladtak el mellettem, vannak kik családjukkal, kik párjukkal haladtak előre. Az autók hangos moraja minden kellemes hangot elnyomott. Csak én voltam az egyedüli ember, kinek fogalma sem volt az élet rejtelmeiről. Éreztem, hogy végleg tönkrementem, ezek után az életem siralmas lesz, nagyon jól tudom. Egymagam fogok meghalni, egymagam fogom a sírba vinni titkomat, fájdalmamat, bánatomat. Nincs senki aki ezek után rám nézne, megpróbálhatom eltitkolni, de félek, félek egy újabb kapcsolatot kialakítani. A hídhoz érve, megálltam egy pillanatra, hogy szemügyre vegyem hazám. Utoljára merülök el szépségében, bájában, fogalmam sincs mikor térhetek vissza. De már most hiányzik, tudom jól, hogy semmi jó nem történ velem itt, de mégis a szülőhazám. Édesanyám, édesapám itt nyugszik, még ha édesapámat nem is ismerem, anyám emléke még mindig nagyon friss és meleg. Nagyon hiányzik, nála jobb anyát senki sem kívánhatott volna. De pont őt vette el isten, ki soha semmi rosszat sem tett. Éreztem, hogy könnyeim újra utat törtek, és most nem tudtam megállítani. Egymagam vagyok ebben a romlott világban, soha sem panaszkodtam, de most már betelt a pohár, egész életembe kedves és őszinte voltam, elnéztem mikor csúfoltak, nevettek rajtam, leköptek, feltudtam állni, de most már nem vagyok olyan erős. Talán soha sem kellett volna elmennem abba a házba, ha nem mentem volna, most milyen életem lenne? Még mindig egymagam küzdenék a megélhetésért? Olyan szánalmasnak érzem magam, nincs kire támaszkodjak, nincs kinek elmondjam fájdalmamat. A híd széléhez álltam, mind két kezemmel megragadtam a korlátot, előredőltem, majd hangos kiáltásba kezdtem. Mindent kiadtam magamból, az elmúlt történteket, fájdalmakat, érzelmeket, kínokat. Mikor teljesen kiadtam magamból mindent, összecsúsztam és földre rogytam, majd hangos sírásba kezdtem. Hallottam az emberek susmogását, kuncogását, éreztem, ahogy végignéznek rajtam, majd mentek tovább, mintha misem történt volna.

Másnap reggel, korán keltem, összepakoltam a ruháimat, mit magammal szeretnék vinni, a húgom békésen aludt, míg én csendben pakolásztam. Az alvó arcát látva elmosolyogtam magam, olyan békés, olyan gyönyörű gyermek, soha semmi jelét nem mutatta, hogy bántaná valami, soha sem volt önző, semmit sem kért tőlem szülinapjára, sem ünnepekre. Kezemmel végigsimítottam arcán, mire hangos nyújtózkodásba kezdet. Letöröltem könnyeit, mi fáradság miatt bújt elő.
Mikor felismert karomba ugrott, mintha nem is aludt volna, szorosan átöleltem, majd puszit nyomtam arcára.
- Hiányozott unni? Durcásan bólogatni kezdett, majd nagy cuppanós puszit adott arcomra. Elnevettem magam, majd gyömöszölni kezdtük egymást, annyira szeretem hallgatni ahogy életvidáman felnevet. Mikor mind ketten kifulladtunk elmeséltem neki a történetemet, persze mind hazugság volt, de hogyan mondhatnám el neki az igazságot, hiszen még gyermek. Ahogy felhoztam a költözést egyáltalán nem visszakozott, sőt, nagyon feldobta a hír. Egymaga kezdet el pakolni, én pedig segítettem neki. Mikor végezünk megköszöntem a barátnőmnek, hogy vigyázott rá, majd elköszöntünk egymástól, mert innen az út egyenesen a reptér. Ahogy megérkeztünk egy férfi lépet elém, és átnyújtott két jegyet. Tudtam ki küldte, így nem mondtam semmit. Míg a gépre vártunk leültünk a várakozóba. - Elmondod unni-nak, miért nem mondtál nemet? Min Ji kérdésemre lehajtotta fejét, és mind két lábát lóbálni kezdte.
- Az igazság az, hogy...nem szerettem itt lakni...nem mondtam, de mindenki piszkált, hogy csak unni-val élek. Unni volt nekem anya és apa, ezért mindenki szekált az iskolába.
- Miért-miért nem mondta el? Miért engedted, hogy piszkáljanak? Ha elmondtad volna, tehettünk volna ellene.
- Nekem így is jó volt, hiszen unni mindig velem volt, ezért erős voltam unni, büszke vagy rám? Ahogy elmosolyogta magát nem tudtam rá haragudni, helyette csendben átöleltem.
- Micsoda látvány. Én is beszállhatok? A hang felé kaptam fejem és nem hittem szememnek.
- Jongin...te? Elmosolyogta magát, majd lehuppant mellém, és nevetve mutatta fel jegyét, mi ugyan oda szól ahová az enyém.
- Költözök...ahogy látom ti is, ez nagyszerű. Kaptam egy nagyon jó felkérést, így elfogadtam, nah jó...nem akartam, de mikor megtudtam, hogy ti éppen oda szándékoztok menni, elfogadtam.
- Te is...Európába költözöl, végleg? De hiszen itt olyan jó életet volt, miért adtad fel?
- Mi-att-ad. Igazából sok mondandóm lett volna számára, de hagytam az egészet. Nem mutattam ki, de legbelül örültem neki, Jongin az egyetlen jó barátom, kivel végre egy új barátság kezdődhet.

Sehun Pov:

A bőrszékben ülve olyan magányosnak érzem magam, megszoktam Haneul közelségét, ő olyan életvidám lány volt, de teljesen tönkretettem. Hagytam, hogy Seung feleméssze őt, de az igazság az, hogy tudom miért lett ilyen erős, Haneul az oka. Mindennek ő az oka, ahogy belépet a házba minden megváltozott, valljuk be, tényleg más mint a többi lány kivel eddig találkoztam, és talán ezt tetszett meg Seung-nak benne. Hiába is tagadja, egy az érzésünk, a testünk, és nagyon jól érzem, hogy Seung szerelmes Haneul-ba. Ezért is küldtem el jó messzire, mert félek, hogy újra rátalálna, és akkor sokkalta erősebb lenne, és akkor...soha többé nem jöhetek elő. Haneul-nak minél távolabb kell lennie tőlem, csak is így lehetek biztonságba. Biztos vagyok benne, hogy ha újra előjön, keresni fogja, és örültségét fog tenni. Ezért intézkedtem ilyen hamar, míg nem jön elő, addig bezárkózva kell lennem. Mert ha egy pillanatra is kiteszem a lábam, akkor több száz ember lesz veszélyben, nagyon jól ismerem a vérmérsékletét. Nem fogja annyiban hagyni, hogy elküldtem Haneult, ezért megpróbál keresztbe tenni nekem. Ilyenkor bármire képes.
A gondolatomat a telefonom zökkentette ki.
- Felszállt?
- Igen uram, a gép éppen most szállt fel, és ő is rajta van, a húgával együtt, sőt...még egy férfi is vele volt.
- Férfi? Milyen férfi?
- Nem tudom uram, nem ismerem. Felálltam, majd az asztalra dobtam a telefont. Vajon ki lehet az? Nem tudok semmilyen férfiról Haneul közelségében. Vagy csak...nem lehet, miért hagyna fel a karrierjével? Hiszen ő egy nagyon híres orvos, miért ment volna pont vele? Mi is a neve? Ohh. Jongin. Ahogy elhangzott a fejembe ez a név, a szívem gyorsan kezdte el pumpálni a vért, fejem harsogni kezdet a fájdalomtól. A földre rogytam, lesöpörve a poharam, nem jöhet elő, még csak most jöttem elő. Hangosan kiáltani kezdtem, majd minden sötét lett előttem.

- Áhhhhhhhh....az istenit, a kurva életbe. Mintha fejbe vágtak volna. Áhh, még a hideg is futkos a hátamon. De várjunk...hol vagyok? Miért nem a kórházban vagyok? Haneul? Haneul hol van? Fejetem az asztal felé kaptam, hol egy boríték hevert. Felkaptam és olvasni kezdtem.
Ha ezt a levelet olvasod, újra te uralkodsz felettem, de nem sokáig, mert te..egyre gyengébb leszel, hiszen nincs többé kire támaszkodj, én pedig...elfogom érni, hogy emlékezzek. Mindent fel fogok tárni, rá fogok jönni miért születtél meg, és akkor...eltűnsz örökre. De addig is, itt fogsz élni, ebben a kis lyukban, innét nem tudsz menekülni. Ne keresd a lányt, mert jó messze küldtem, hogy véletlen se találj rá. Felejtsd el őt, sőt azt is, hogy te fogsz végleg uralkodni, erős lettem, hála neked. Többé nem menekülök el az érzéseim elől, nem fogok újra bezárkózni miattad, mától...én leszek te, te pedig én. Mától olyanokra vagyok képes mikre te voltál, te pedig a kis szerelmes miatt gyenge lettél. Csak, hogy tud, figyelmeztetlek, ha bármit teszel, én tudom, hol van ő, ne akard, hogy bántsam. Kezemmel összegyúrtam a papírt, majd elkiabáltam magam és a földre dobtam.
- Sehuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuun.........

14.rész

Ég veled 

Seung Pov:

Keze kezemben pihen, arca sebekkel van tele, törékeny teste nem mozdul. Mély komában pihen, egy mély álomba menekülve, ahonnét nem akar menekülni. Haneul a baleset után komába eset, az orvosok szerint nem komoly a sérülése, így bármikor felébredhet. A baba elvetélt a nagy zuhanás miatt, pedig én nem így akartam, nem akartam, hogy szenvedjen. Miért csak ártani tudok neki, miért nem tudom szeretni egy kicsit? Keze megrezzent így felkaptam arcom, de szeme még mindig csukva van, olyan gyönyörű, de én csak ártani tudok neki, a sebeket is én okoztam. Tönkre tettem az életét, nem elég, hogy az enyém is pocsék, de akkor már az övé is. Hallatom, hogy nyitódót az ajtó, majd halkan csukódót be. Nem néztem fel mert tudtam ki az, halkan felálltam, majd megindultam az ajtó felé. De hanga megállított.
- Szánalmas vagy, csak hogy tud. Ártani azt tudsz neki, de viszonyozni azt már nem, enged már el, hadd ébredjen fel úgy, hogy nincs többé mellette a gond okozója. Öklöm megfeszült és egy mozdulattal nyomtam a falnak.
- Fogd be a szád, mert ha nem teszed, majd én megteszem. Már elmondtam, semmi közöd ahhoz, hogy mit teszek vele, semmit sem tudsz rólam, vagy róla. Hagyd fel a kis szerelmedet Haneul iránt, mert ő az enyém. Ha még egyszer a közelébe látlak, esküszöm megöllek.
- Haa, mindent tudok rólad, utána jártam, személyiség zavar? Komoly? Így akarsz mellette maradni, ilyen betegség mellett? Hiszen nap mint nap ártasz neki, és most azt sem tudom ki vagy. Mi vagy te? Szörnyeteg. Lassan engedtem el gallérját, majd nagyot löktem rajta. Nem szóltam, mert nincs miért, hiszen igaza van, egy szörnyeteg vagyok. Magára hagytam én pedig egy dologra tudtam koncentrálni, minél távolabb Haneul-tól.
Ahogy a liftbe szálltam megfájdult a fejem, kezemmel sikerült megtámaszkodnom, de akkor hangok töltötték be fejem. Menekülj, fuss. Hagyj békén. Addig hagyj el míg meg nem gondolom magam. Örült vagy. Szörnyeteg. Szörnyeteg. Ki vagy te? Nem vagy igazi, hamisítvány, gyilkos, egy pszichopata, örült.
- Elég, elég...HAGYD ABBA. Földre rogytam, közben vért köptem, nem bírom tovább a fájdalmat. Nem, nem jöhet most elő, nem lehet, meg kell mentenem őt, nem adhatom át neki. - Ááááááá.... Kezem-testem mellé zuhant, majd egész testem a földre dőlt.

Szemem-kinyitottam, majd körbe pillantottam. Egy liftben vagyok, és mindenki engem néz ki a liftre vár. Gyors felálltam, majd megigazítottam a ruhám és tovább álltam. Miért is vagyok itt, és egyáltalán milyen napot is írunk? De egy a lényeg, újra szabad vagyok, végre önmagam vagyok, kiszabadultam. Örömömben felkiáltottam nem törődve az elhaladó tömeggel. Újra élek Sehun, és sokkalta erősebbnek érzem magam.
- Uram. A hang felé kaptam fejem és egy nővér tartott felém. - Uram, a beteg felébredt, de nem szól semmit, kérem jöjjön velem.
- Én? Milyen beteg? Ohh, Seung, már megint mit csináltál? Ahogy beléptem a szobába Haneult pillantottam meg, ki össze van zavarodva. Mikor meglátott felugrott az ágyról és hozzám futott. Azt hittem meg akar ölelni, de nem, helyette arcon vágott és ütni kezdet.
- ÖRÜLT VAGY, GYŰLÖLLEK, BÁRCSAK MEGHALNÁL, GYILKOS. Nem értem mi ütött belé, de ahogy elnézem sokat szenvedhetett.
- Kérem, hagyjanak magunkra.
- Azt már nem, nem maradok egyedül veled.
- Azt mondtam KIFELÉ. Soha sem szoktam kiabálni, de most igen mérges vagyok és feszült, mert fogalmam sincs mi történt. Mikor magunkra maradtunk megindultam Haneul felé, de ő csak hátrálni kezdet. - Én vagyok az...Sehun, visszatértem. Láttam rajta, hogy meglepődött.
- Azt hiszed elhiszem? Ne nézz hülyének.
- Hát nem ismersz fel? Seung-nak is ilyen tekintete van? Komoly ennyire hasonlítanánk? Láttam rajta, hogy összeszedi gondolatait, közelíteni kezdet felém, majd hirtelen megragadta kabátom és magához húzott, ajkaink majdnem összeért. - Mi-mi az?
- Tényleg te vagy az? Végleg? Ohh istenem... Haneul sírni kezdet, majd ütött ott ahol ért, a reakcióján elmosolyogtam magam, nem azért mert viccesen nézet ki, hanem azért mert soha sem volt senki, aki ennyire várta volna, hogy visszatérjek, ez nagyon boldoga tett. Megfogtam mindkét kezét és ölembe zártam, hála nem lökött el magától, olyan megnyugtató a jelenléte. Pár perig így álltunk egymásba fonódva, annyi minden kérdésem van felé, vajon miket műveltem vele, mit tett Seung, hogy ilyen reakcióval fogadott? Talán bántottam? Egy kicsit eltoltam magamtól, hogy szemébe tudjak nézni.
- Mondj el mindent, mindent tudni szeretnék, fogalmam sincs mennyi ideig voltam távol, remélem semmi hülyeséget nem csináltam. Haneul megfogta kezem és egy szék felé húzott, leültem ő pedig kényelembe helyezte magát az ágyon, és elkezdet mesélni, igazából elvesztettem a fonalat mikor megmondta, hogy megkéseltem, majd meglőttem. Végig halkan és komolyan figyeltem, e törékeny lány, hogy volt képes mind ezt elviselni? Mikor végzet nem tudtam mit mondani, láttam rajta, hogy zavarban van, de a végét fel sem fogtam a történetnek, még, hogy teherbe ejtettem, ez egyáltalán nem vicces. - Én...ha, nem is tudom, hol kezdjem...a sajnálat amit érzek nem hozz helyre semmit, nem értem, hogy miért viselkedett így veled, azt hittem kedvel. Ha tudtam volna, hogy így fog bánni veled...fel sem kerestelek volna, úgy sajnálom, hogyan tehetném jóvá?
- Igazából mikor rád nézek undorodok magamtól és tőled, de semmiről sem tehetsz, mégis minél távolabb szeretnék lenni tőled, de gondolom megérted. Én voltam olyan hülye, hogy nem menekültem el előle, visszajöttem, mert sajnáltam, ezért sem tettem semmit, mert tudom, hogy az én hibám is, megvolt a lehetőség, hogy elmeneküljek, de nem tettem, így...én is hibás vagyok. Egy dolgot kérek, hozd vissza az emlékeidet, akkor megszabadulhatsz tőle, végleg, de addig is...ne találkozzunk, sőt...felejtsünk el mindent, nem akarlak látni többet. Haneul szavai szíven találtak, de nem hibáztatom, mit is vártam, hogy mellettem szeretne maradni? Nem ellenkeztem, mert így volt helyes.
- Oké, legyen, én nem tartalak vissza, el kell menned. Ha kiengednek, egyből haza viszlek, de kérlek...költözz el, ha kell menj el Koreából, én biztosítom a jegy árát neked és a húgodnak is, mellesleg egy biztonságos házat, csak mond meg hová.
- Nem maradhatnák itt? Nem akarom elhagyni a hazám. Kérlek.
- Nem, így biztonságosabb, és tudom, hogy nem találhat rád.

Az út köztünk csendben telt a hazáig, csak a kocsi zaja töltötte be. Ahogy megérkeztünk Haneul bevonult a szobájába pakolni, addig én elintéztem a repülőjegyet Eurobába. Mikor végzet segítettem neki levinni a csomagjait, de nem fogadta el utolsó kérésem.
- Nem kell elvinnie, taxival megyek, mellesleg még beugrom a húgomért, sajnálom, hogy nem tudtam segíteni önnek.
- Olyan fura vagy ma, biztos minden rendben?
- Persze, most mennem kell, ég önnel, remélem sikerül meggyógyulnia. Haneul büszkén fordított nekem hátat. Majd beszállt a kocsiba és elhajtott, fogalmam sincs most mit érzek, de olyan üresnek érzem magam, csak nem vagy szerelmes Seung?