2.rész

 Az édes illat.

A sötét, rideg, mocskos sikátorból egy nő hangos kiáltása hallatszik, mi egyre hangosabb, de az emberek úgy tesznek, mintha semmit sem hallanának, csak mennek tovább a kabátjukba bújva. A nő szabadulni próbál, de a férfi sokkal erősebb nála, letépi róla a ruhaanyagokat, mi könnyen hull le a mocskos földre. Sehun fél, fél, hogy újra börtönbe kell mennie, tudja, hogy akkor nem jöhet elő, és újra be lesz zárva. Valahogy el kell hallgattatnia a lányt, ez az egyetlen módja. Mikor Sehun lenyugodott felhúzta nadrágjának cipzárját, és magára hagyta a lányt, ki ez incidens közben eszméletét vesztette, Sehun-nak semmi kedve nem volt így kefélni a lánnyal. Így inkább hazatér a jó melegházba, hol gondolataival lehet együtt. Jól tudja, hogy nemsokára vissza kell adnia testét, de reméli, hogy egyszer végleg övé lehet. Már nem kell sok, hogy erőre kapjon, csak van valami mi hiányzik életéből.
Ahogy belépet az ajtón, feje sajogni kezdett, majd a földre rogyott, mint egy élettelen bábu.
Pillái remegve nyíltak ki, és mérte fel a helyzetét. Sehun nagy nehezen állt fel, majd végignézte öltözékét, a szokásos ruhát találta magán, mi egyáltalán nem az ő stílusa. Megvakarta fejét és a szobája felé indult meg, hol Iseul várta.
- Istenem...te vagy az ugye? Ha? ~ A lány megragadta Sehun dzsekijét és nagyot rántott rajta. - Még is mit tettél az éjjel? Megint...megint megöltél valakit? Akkor ráadásul meg is erőszakoltál egy lányt? Válaszolj.
- Mi? Ezt..ezt tettem? Én? ~ Iseul lassan elengedte a fiú ruháját, majd végigmérte.
- Te...te vagy az? Azt...azt hittem még nem adta vissza a testedet. Istenem...istenem, sajnálom Sehun.
- Én...én, megöltem valakit az éjjel? Én? Tényleg?
- Sehun...nyugodj meg, nem te voltál.
- MÉG IS KI VOLT AKKOR? AZ ÉN KEZEM ÖLT ÉS MOCSKOLÓDOTT BE. NEM AZ ÖVÉ. ~ Sehun őrjöngeni kezdet, majd hangos csattanással ért a földet telefonja, mi több száz részre tört. Sehun tépni kezdte haját, majd ruháját, kiáltani kezdet, mi szinte már visításra hasonlít. Iseul nyugtatni próbálta, de minden hiába, megint úrrá lett a pánik. Nincs ki segítsen ilyenkor rajta, csak az idő.

Egy hónap telt el az incidens óta, de senki sem kereste, senki sem jött őt keresvén. Egymaga volt a nagy üres házban, hol elveszettnek érzi magát. Iseul sem látogatta meg, de talán jobban is tette. A ház romok közt hever, a föld szemétben fekszik, a mosogató tele van piszkosabbnál piszkosabb edényekkel. Nincs kedve kimozdulni, fél, fél, hogy valaki felismeri és újra a poklot kell átélnie. Esténként végre önmaga lehet, a szörnyeteg nagyon csendes, mitől Sehun nagyon is tart. Talán ideje lesz valamit tennie, talán nem keresik őt, talán nem is látták arcát a sötétben.
Nagy nehezen sikerült felkelnie az ágyról, de ahhoz már nem volt ereje, hogy ki is takarítson. Inkább vesz egy nagy zuhant, mi jót fog tenni izmainak. De hiába minden, semmi sem segít terhein, sem a meleg zuhany, sem a bujdosás.
Mikor végzet, csurom vizesen indult meg szobája felé, de akkor a sötétségben egy emberi körvonal rajzolódott ki. 
- Áhh... ki vagy?~ Gyors kezét férfiassága elé emelte.
- Nyugi csak én vagyok az, megszerettem volna nézni, hogy vagy.
- Iseul...te? ~ A lány végignézett a fiún kin semmi sem volt. - Ohh, előbb felveszek valamit.
- Szerintem is, mert nem vagyok kíváncsi..rád. ~ Gyors felkapott egy melegítő alsót, majd egy felsőt.
- Kérsz valamit inni?
- Sehun...hogy néz ki itt minden? Olyan mintha most egy disznóólban állnék. Azonnal rakj rendet.
- Jáá...ez az én házam, és nekem így tetszik, szóval minden úgy marad ahogy én hagytam.
- Oké, oké, de ha nincs kedved takarítani, akkor vegyél fel valakit. Hiszen rengeteg pénzed van.
- Hmm...ez nem is rossz ötlet, oké. Felveszek valakit.
- Frusztráló a viselkedésed. ~ Sehun abbahagyta mit éppen csinált, és a lányra nézett. Ki mérgesen nézett a fiúra. - Más milyen vagy, ez nem te vagy...mi a baj? Még mindig azon a napon rágódsz?  Egy hónap, egy egyetlen kurva hónap telt el, Sehun ébredj már fel.
- Ébren vagyok...de te hogyan reagálnál ha veled történne mindez? Tudod én kedves gyermek voltam, mindenki szeretett, rengetek barátom volt, most...most mi van nekem? Senkim sincs, csak egy kurva házam, és rengetek pénzem, miért még csak egyetlen egy hajszálam se gördült meg. Te? Te boldogan élsz, családanya vagy, van két szerethető gyermeket és egy férjed, ki még ölni is képes lenne érted. Nekem? Mim van? Ha?  Hagyjuk ezt az egészet, egész életembe így kel élnem, és ha még mindig nem fogadtad el...akkor jobban tennéd, ha nem jönnél ide.
- Sehun...ne csináld ezt, mindenkit ellöksz magadtól, ez az egyetlen gondod. Most engem is el akarsz lökni?
- Nem, te vagy a legjobb barátom és támogatóm. Nincs senki másom, csak te, legalább te legyél mellettem. ~ Iseul nagy ölelésbe vonta Sehunt, majd próbálta nyugtatni.
- Soha, soha sem hagylak el, hidd el, de...vegyél fel valakit dolgozni.
- Oké, oké...felveszek. Holnap jöhetnek is a jelentkezők.



Másnap reggel Sehun korán kelt, hogy minden simán menjen a választáson, már nagyon jól tudja, hogy milyen személyzetet szeretne felvenni. Az éjjel megint önmaga volt, és nagyon frusztrálja a dolog, vajon most miért nem jön elő? Talán fél, hogy amit tett következményekkel járt? Persze egyáltalán nem bánja, bárcsak, bárcsak soha többé nem jönne elő, bárcsak élhetne úgy mint most, és talán lehetne családja, egy nővel az oldalán kit mindennél jobban szeretni fog. Megad neki mindent mit kíván, legyen az ház, kocsi, ruha vagy csillag az égről.
A gondolkodás közben megszólalt a csengő, azt jelezve, hogy itt is van az első jelentkező a munkára. Gyors összeszedte magát, majd ajtót nyitott, egy idősebb hölgy volt, nagy mosollyal arcán.
Az idő gyorsan haladt, de eddig senki sem felelt meg az elvárásainak, mindenki képzetlen volt a munkára, neki pedig egy alapos munkaerő kell. Már lassan öt óra, de nem húzhatja az időt, hiszen attól még, hogy eddig nem bukkant elő, ma lehet, hogy éppen előjön. A csengő újra megszólalt, majd kikiabált, hogy nyitva, de akkor Sehun ajkai tátva maradt, szemei a lány arcát fedezte fel. Még soha sem látott hozzáfogható szépséget, pedig nem csak egy nő mellett ébredt már fel életében.
Arca keskeny, szemei tengerkék, ajkai mint a rózsa, telt, csókolni való. Haja éjfekete, mit szívesen érintene minden nap, teste karcsú, keblei hívogatóak, maga a tökély. Sehun pár percig némán ült egy helyben, míg a lány már kínosan érzi magát, megköszörülte torkát, mire Sehun kilépet az állom világból.
- Áhh elnézést, foglaljon helyet, kérem. ~ Intett kezével, majd bólintott és leült vele szembe, a lány átdobta karcsú, hosszú lábát a másikon, min Sehun tekintette újra elidőzött. Nem érti, hogy eme lány, hogyan idézte őt így meg, még senki iránt nem vágyakozott ennyire. Legszívesebben mindent félredobna, és itt helyben magáévá tenné. Gyors megrázta fejét, soha sem gondolta volna, hogy ő maga fog ilyenekre gondolni, nem, nem ő nem olyan mint ő, nem fog olyanná válni mint az a szörnyeteg.
- Uram...kezdhetjük. ~ Sehun a lány arcára pillantott, ki mosolyogva nézett vissza rá.
- Igen...khm, kérhetem a papírjait? ~ A lány a táskájában kezdet el kutakodni, majd átnyújtotta a fiú felé, de hirtelen kezük összeért, és mind ketten bizsergést éreztek, egymásra néztek, de Sehun gyors elfordult és a papírokat kezdte el vizsgálni. - Ohh milyen szép neve van Lee Haneul, talán eget jelent?
- Igen, azt...édesanyám adta még, mert a szemem szerinte olyan mint a kék ég.
- Igen, tényleg...soha, soha sem láttam még kék szemű lányt...Ázsiában. De...nagyon szép.
- Mert félvér vagyok, anyám ázsiai, míg apám angol. De csak anyámmal élek, apám nem tudta elválasztani a munkát a családtól. Így ketten maradtunk.
- Milyen fiatal...három évvel fiatalabb mint én, nagyon...fiatal. Ohh milyen sok tapasztalata van, ez nem semmi. Komolyan a Harvad-on végzet? De...de akkor mit keres itt? Itt személyzetet keresek, maga pedig...túl okos ehhez a munkához.
- Tudom, de sehová nem vettek fel, szerintük ez semmit sem jelent, lehet, hogy ott végeztem, de nem éppen jó jegyekkel. De nekem szükségem van pénzre, nagyon is...szóval ez a munka nekem éppen megfelel, maga nagyon jól fizet.
- Értem...de...fiatal, és én idősebbre gondoltam. ~ Haneul könyörgően nézett Sehun-ra, nagyon megsajnálta, de nincs mellette biztonságban. Jobban tenné, ha nem venné fel, de a tekintetéből leolvasva nagyon kell neki ez a munka, de nem akarja bajba sodorni. - Sajnálom, de nem vehetem fel.
- Mi? Kérem, nagyon kell a munka, kérem uram.
- Sajnálom, tényleg, elhiszem, de nem dolgozhat itt. ~ Haneul hirtelen felállt, majd megfogta táskáját és meghajolt.
- Köszönök mindent, sajnálom, hogy zavartam. Viszlát. ~ A lány megindult a kijárat felé, Sehun szeretet volna mondani neki valamit, de mindez nem sikerült. Egymaga maradt az üres házba, és már most hiányzott neki a lány, pedig csak most ismerte meg. Nagyon sajnálja, de fél, hogy baja esne mellette, és ő olyan törékenynek néz ki.
- Mára végeztünk is, senki sincs ki megfelelne. Talán még ő...áhh mit tegyek? ~ Vedd fel. Sehun körbepillantott a hang tulajdonosát keresvén, de sehol sem lát idegent. Megrázta fejét. - Hallucinálok. ~ Dehogy.- Ki az? Tényleg kezdek megörülni. ~ Sehun megindult a fürdő felé, de akkor éles fájdalom hasított elméjébe. A földre rogyott, majd kiáltva tépte haját, nagyon jól tudja, hogy most épen mi is történik vele.
- Haha...végre szabad vagyok, már azt hittem nem kapok erőre. Hmm milyen jó ez a friss illat, érzem a nőstény szagát, hmm milyen finom, és édes. Érzem a lüktető ért, ahogy egyre gyorsabban pumpálja az adrenalint. Kedves, meg kell, hogy ismerjelek. Haha. ~ Ahogy kimondta, valaki többször csengetett, majd verte az ajtót. - Istenem, ki lehet az? ~ Sehun feltépte az ajtót, de a látvány lesokkolta.
- Uram...felkel vennie mindenképp. Nem szokásom a könyörgés, de ha kell rossz kislány leszek. ~ Sehun az ajtófélfának támaszkodott, és karját összefűzte mellkasa előtt.
- Hmm...jó illatod van kedves. Gyere beljebb szépségem. ~ Sehun elmosolyogta magát, mitől a lánynak borsozni kezdet az egész teste.